Hogyan dolgozik helyettünk a természet?
A fenti egy ütős Holmgren idézet. Ebben a bejegyzésben a saját területemről vett példákkal fogom bemutatni, hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani a “természettel való együttműködés” permakultúrás elvét.
Napjaink nagy részét a permakultúrásan művelt területünkön töltjük. Dolgozunk, miközben azon gondolkodunk, hogy mit kell tennünk. Mindig vannak növények, amelyeket gondozni kell, talajjavítás, állatok etetése, fűnyírás, sövénynyírás, tűzifa vágás…
A teendőknek véget nem ér a listája, amelyeket boldogan megteszünk.
Azonban ritkán állunk meg és gondolkodunk el azon, hogy mit és hogyan csinálhatnánk jobban, hatékonyabban?
Ehelyett az időnk hiányában esztelenül végigzongorázzuk a feladatokat. Befejezzük és kipipáljuk, majd áttérünk a következőre.
Nagyon jól megy már a dolgok ily módon történő intézése. Már jó ideje sikeresen ölöm magam egyes munkákkal. Elsősorban azzal, hogy megpróbálok küzdeni a természet azon hajlamaival, hogy átvegye az uralmat a telkem felett. Folyamatosan nyírok, kaszálok, tisztítok és vágok valamit, hogy mindent kordában tartsak.
Mivel nem töltöm minden időmet a telken, és az idő nagy részében mindent magam intézek, a munkaterhelés nyomasztó.
Amikor egy kicsit megpihentem, és elkezdtem megfigyelni és átgondolni, hogy mit akarok elérni, akkor jöttem rá, hogy vannak jobb módszerek, olyanok, amik azt eredményezik, hogy kevesebbet kelljen dolgoznom.
A természet megfigyelésével és a megfelelő kérdések feltevésével (amelyekről az írásom végén olvashatsz) olyan, mondhatni, elegáns megoldásokat találtam ki, amelyek egyébként elképzelhetetlenek lennének egy magamfajta típusú személyiség számára.
Hadd illusztráljam két példával, hogy mire gondolok.
A permakultúra alapelve a gyakorlatban Példa 1.: Sövény
Családommal évek óta fenntartunk egy vadon növő sövényt az ingatlanunkat határoló száraz kőfalon. A kőfal repedései tökéletes, hűvös és nedves mikroklímát biztosítottak a növényi magvak számára, amelyekbe bele tudtak esni és maguktól növekedni.
Ezeket a gyorsan növő őshonos növényeket nehéz volt fenntartani, és évente meg kellett nyírnunk a sövényt, hogy megfékezzük a növekedését.
Egy nap csendben ültem, figyeltem a természetet, és azon gondolkodtam, hogy le kellene nyírni ezt az “idegesítő” sövényt.
Az a helyzet, hogy én egy élő kerítést akartam, de nem feltétlenül ezeket az őshonos növényeket, amelyek ott nőttek. Sövényt akartam olyan fajokkal, mint a galagonya, csipkebogyó, mogyoró, akác… Tudod, azok a növények, amelyekről gyakran olvasol a permakultúra könyvekben.
Aztán rájöttem, hogy várjunk csak egy pillanatra, a galagonya, a csipkebogyó és a mogyoró már itt-ott nőttek a sövényben.
Mi lenne, ha otthagynám őket, kitakarítanék körülöttük, hogy ösztönözzem a növekedésüket, és hagynám, hogy átvegyék az uralmat? Ez működne, és végül olyan sövényt kapnék, amilyet akartam.
Őshonos galagonya a sövényben, kíméletlenül kivágtam szegényt, amíg rá nem jöttem, hogy van jobb megoldás is!
Így miután éveken át esztelenül nyírtam ezt a sövényt, és megpróbáltam alárendelni akaratomnak, megtaláltam a módját, hogy kevesebbet dolgozzak, partner legyek a természettel, és végül elérjem a kívánt eredményt. Mindezt annak köszönhetően, hogy megfigyeltem, kérdést tettem fel magamnak, és elgondolkodtam egy másik lehetséges megoldáson.
A permakultúra alapelve a gyakorlatban Példa 2.: Erdőkerti társítások
Amikor elültettem az első fákat és cserjéket az erdőkertembe, természetesen elkezdtek újranőni a körülöttük lévő őshonos “gyomok” és évelők. Mindenhol, ahol nem volt mulcsozva, csupasz volt a talaj, őrült erővel növekedtek az őshonos gyomok.
Végül egy nap arra gondoltam, hogy szeretném, ha minden, ami a fák és cserjék között van, gyógyhatású, virágzó, aromás évelőkkel lenne tele.
De addig is kaszálok és gyomlálok mindent, amit nem szándékosan tettem oda.
Évente többször is kordában kellett tartanom a gyomokat a damilos fűnyírómmal, és ahogy bővítettem az erdőkertemet, és több társítást ültettem, amelyek évelő növénytakaróra vártak, ez egyre nagyobb feladat lett. Így egy nap, amikor ismét időt szántam arra, hogy átgondoljam a dolgokat és megfigyeljem a természetet, eszembe jutott Elaine Ingham egyik interjúja, amelyben azt mondta, hogy az egyik legjobb talajtakaró a mikrobák szempontjából a kúszó kakukkfű. Ez jó ötletnek tűnt, mivel egy alacsonyan növő talajtakarót szerettem volna, amely több funkciót is betölt, és kiszorítja a gyomokat – tökéletes! Aztán arra gondoltam, hogy várjunk csak egy pillanatot, nekem is van őshonos kakukkfű, foltokban nő az egész erdőkertemben, beleértve azokat a helyeket is, amelyeket esztelenül kaszáltam. Ha továbbra is keményen nyírni fogom a füvet, de hagyom, hogy a kakukkfű nőjön, végül elterjed és átveszi az uralmat.
Őshonos kakukkfű, amely egy sorban nő az akáccal.
Tehát ahelyett, hogy nyers erővel és a növények legyőzésével próbálkoztam volna, azzal, hogy időt szántam a gondolkodásra, a csendre és a természet megfigyelésére, ismét arra a felismerésre jutottam, hogy időt takarítottam meg, kevesebbet dolgoztam, és elértem a kívánt eredményt. Bár ezek a példák az erdőkertre jellemzőek, az “elegáns” megoldás megtalálásának ezt a módját alkalmazhatod a területed más részein is.
Sok más felismerésem is volt, amit talán máskor megosztok, de a lényeg a következő:
Időnként próbáld meg kikapcsolni a robotpilóta üzemmódot, állj meg, vagy ülj le csendben és figyeld a természetet. Miközben végiggondolod, hogy mit csinálsz és mit próbálsz elérni, kérdezd meg magadtól:
“Hogyan érhetem el, hogy a természet végezze el helyettem a munkát?”
VAGY
“Hogyan tudok a természettel együtt dolgozni, ahelyett, hogy ellene dolgoznék?”
Az ilyen típusú kérdések feltevése teljesen megváltoztathatja a kertészkedést.
